Arthur POV

   Nagyon kicsi volt még, mikor először láttam. Megküzdöttem Franciával, hogy a bátyja lehessek. Illetve… Én próbáltam jó benyomást tenni rá, de akkor jött Franci a hülye kajáival és én azt hittem vesztettem. Ám ő mégis engem választott. A bátyjává fogadott.

   Eleinte mindent megtettem, hogy még véletlenül se engedjem magamhoz közel. De nem kellett sok idő, ez a próbálkozásom csúnyán elbukott. És nem is bántam annyira. Elfoglalt voltam, de ahányszor csak tehettem, meglátogattam. Mindig örült nekem és mindig sírt amikor haza kellett jönnöm.

   Eltelt párszáz év, Alfred egyre csak nőtt. Igyekeztem mindenre megtanítani amit én tudok. Írás, olvasás, lovaglás, úszás, késdobálás, lövészet. Általában örült az új dolgoknak, de volt amire nagyon nehezen vettem rá. Az olvasásra például. És volt, amit egyáltalán nem akart tőlem megtanulni: a főzést. Elismerem, nem az én konyhám a legjobb Európában, szóval meg tudom érteni. Minden másban igyekeztem a legjobbat nyújtani neki. És így visszatekintve, azt hiszem egész jó mestere voltam. 

   A szemeim előtt fejlődött a pöttöm, fehérruhás, nyusziölelgető kisfiúból, nálam jóval magasabb, nem éppen elegáns, mégis jólöltözöttnek mondható, se nem túl komoly, se nem túl komolytalan, felnőtt férfivá.

   És elérkezett az idő, amikor már nem akart hozzám tartozni. Önálló akart lenni. Függelten és szabad.

   Persze ahhoz, hogy ezt nyíltan kimondja… Kellett egy eléggé meghatározó khm… „élmény”…

   Egyik alkalommal, amikor kivételesen ő látogatott meg engem, megkínáltam rummal. Elég nagy volt már, gondoltam, neki is jár egy ferde este. De nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy én azt terveztem. Arra nem emlékszem, ő mennyit ivott, és az én ivászatom pontos mennyiségét sem tudnám megsaccolni, még csak megközelítőleg sem. De az tuti hogy én iszonyúan berúgtam.

   Másnap mellette ébredtem. És mivel az én hátsóm egyáltalán nem fájt, arra viszont határozottan emlékeztem, hogy nem csak aludtunk, kegyetlen bűntudatom lett. Szégyen, nem szégyen, villámgyorsan összekaptam magam és elrohantam otthonról. Csak napok múlva mertem hazamenni, reménykedve, hogy már elment.

  Aztán egy darabig nem beszéltünk. Utóbb kiderült, hogy Franciától kért segítséget… ellenem.

   Egyenruhát öltöttem. Ellenőriztem a puskámat, de egyetlen töltényt sem raktam bele. Nem. Eszembe sem jutott felvenni vele a harcot. Részemről egyetlen lövés sem dördült azon a napon. A Függetlenség Napján.

   Megtanítottam fegyvert forgatni, de soha nem gondoltam volna, hogy egy napon majd rám fogja szegezni a puskáját. Ahogy azt sem gondoltam volna hogy valaha is lefekszem vele. Igaza volt. Cseszettül fájt, hogy nem állt többet mellettem, de be kellett látnom igaza volt. Megérdemeltem, hogy elhagyott.

   Vajon mit láthatott az arcomon aznap?