Alfred POV

   Te szólítottál először a nevemen. Te vettél először a karjaidba. Te meséltél nekem először mesét. Te voltál az első aki meg tudott különböztetni Matt-től, az ikertestvéremtől. Te tanítottál meg rengeteg dologra. Talán sosem tudom ezeket viszonozni neked.

   Sok idő telt el, azóta, hogy először találkoztunk. Már nem hívsz a nevemen. Már nem ölelsz meg. Már nem mesélsz nekem. És úgy teszel, mintha nem tudnád, melyik vagyok én és melyik Kanada.  De én tudom, hogy tudod.

   Megküzdöttél értem Franciával. Ezért sosem lehetek elég hálás... Ki tudja milyen ostoba nőcsábász vált volna belőlem a keze alatt. Divatmajom, ch...  A finomságaival próbált magához édesgetni engem és akkor te a földre görnyedtél. Ahogy ott kuporogtál, valami megmagyarázhatatlan fájdalom hasított belém. Nem akartalak többé úgy látni. Természetes, hogy téged választottalak. És bár azt nem hagytad, hogy Bátyónak hívjalak, lassan mégis magadhoz engedtél.

   Nagyon örültem mindig amikor jöttél látogatóba. És nagyon szomorú voltam, mikor elmentél. Persze mikor már nagyobb voltam nem sírtam. Vagy legalábbis, te nem láttad. Belül könnyeztem akkor is.

   Fel akartam nőni, hogy erős legyek. Hogy segíthesselek, megvédhesselek és meg tudjam hálálni azt a sok mindent, amit tőled kaptam. Fel is nőttem, de akkor...

   Egyszer, amikor én látogattalak meg téged, emlékszem ittunk. Akkor ittam először rumot. Nem vittem túlzásba, annyira azért nem ízlett, de te jól beittál. A sokadik pohár után egyszer csak közelebb hajoltál és megcsókoltál. A pokolba is, az volt nekem az első, minden részletére emlékszem! A rum íze mellett éreztem a tiédet is, te lehunytad a szemeid, én azonban nem voltam erre képes. Te határozott voltál, az én nyelvem csak csetlett botlott. A szívem hevesebben vert, mint addig bármikor. Szédületes volt. Szemernyit sem tiltakoztam sem ez ellen, sem az ezt követő események ellen.

   Csak másnap reggel ért utol a kétségbeesés. Amikor felébredtem és nem voltál ott mellettem. Nem tudtam hol vagy, de azt biztosan éreztem, hogy te bánod ami történt. És nem akarod folytatni. És én sem akartam. Megrémített, ami történt és az, hogy éppen veled... Menekülnöm kellett.

   Jobb híján Franciaországhoz fordultam segítségért. Egyenruhát húztam. Ellenőriztem a puskámat, de egyetlen lőszert sem töltöttem be. Az üres fegyvert emeltem rád csak, de te ezt persze nem tudhattad. Szakadt az eső aznap. A Függetlenség Napján. El akartam hitetni magammal, hogy nem sírsz, csupán esőcseppek futnak végig az arcodon. Nem akartam elhinni a könnyeket az arcodon, a fájdalmat a szemeidben. Egyszerűbb volt így. Ha szembenéztem volna ezekkel, szembe kellett volna néznem azzal, hogy talán nem volt tévedés az az éjszaka.  De én féltem.

   Százszor végiggondoltam a lehetőségeket, azóta is, és még mindig úgy látom, ez így volt a legjobb. Azóta újra szövetséget kötöttünk, néha beszélünk és igyekszünk megfeledkezni a múltról. De el tudod képzelni, mennyire fáj nekem, amikor ott ülsz mellettem, mégsem érhetek hozzád? Sosem mondtuk ki hangosan, mégis mindketten úgy érezzük, azt nem szabad, sőt tilos, mert akkor megint felborulna minden.

   Kíváncsi vagyok, vajon te is úgy szenvedsz-e, mint én...